There's a touch that can heal, but in those same hands, is there the power to kill
Nem kerülte el figyelmemet, ahogy az istennő szemeiben a remény szikrája felcsillant. Biztos voltam abban, hogy számára nagyon fontos volt ez a felkérés – más különben egy isten nem fanyalodott volna arra, hogy egy törpe segítségét kérje -, ez pedig tovább hajtotta a malmot az én előnyömre. Kétségbeesettnek ugyan nem mondtam volna Gullveiget, de könnyen el tudtam képzelni reakcióját, ha azt mondtam volna neki, még én sem vagyok képes elkészíteni az általa kért tárgyat. Egy pillanatra meg is fordult a fejemben ez a lehetőség is, különösen amikor a Háború istenének a neve elhagyta ajkait, megerősítve azt a feltételezést, hogy az Átok hatása ellen akarta a tárgyat felhasználni. Elvégre, ugyan mi okom lett volna pont nekem segíteni az isteneket? Azok után főleg, hogy egy bizonyos karperecet én készítettem el a nornáknak. Nem akartam azonban lebukni az istennő előtt, és azt a benyomást kelteni, hogy ellenük lennék, ezért is tettem úgy, mintha valóban komolyan megfontoltam volna a felkérését. Egyelőre azonban még én sem voltam biztos abban, hogy mi lesz a végső döntésem. Minden attól függött igazából, hogy az istennő fizetségként mit tud adni a számomra – ha valami olyan dologról lett volna szó, ami, tegyük fel, immunissá tesz a képességeire, az talán erősen az igen felé billentette volna a mérleget.
I'll throw away my faith, babe, just to keep you safe
Admin
Admin
Hozzászólások száma :
101
Join date :
2017. Dec. 23.
Elküldve: Csüt. Feb. 10, 2022 11:09 am
Elyna & Ivan
- Azért nehogy azt hidd, hogy ennyitől egy mezőnyben játszunk – vetettem ellen neki reflexből, mintha még maga az a feltételezés is sértő lett volna, hogy mi ketten hasonlóak voltunk. Mert nem voltunk. Én egy kicsit sem hasonlítottam erre a pökhendi ficsúrra, akinek még a nevét sem tudtam. Lehet, hogy nagyszájú voltam és erőszakos, de soha nem viselkedtem úgy senkivel, mint ez az alak. Ahogy kényelmesen hátradőlt ajkain azzal az önelégült vigyorral és szemeiben azzal a felsőbbrendű csillogással abszolút azt a benyomást keltette, mintha ő lenne itt a főnök, mintha ő birtokolná az egész bárt. Ha nem ismertem volna a valódi tulajt, talán egy pillanatra még el is hittem volna, hogy az, akinek és aminek mutatja magát. De valójában ő sem volt több nálam – épp ugyanúgy egy senki volt itt, mint én, vagy legalábbis, így hittem.
Portal 
blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa blaaaa
blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa blaa
Nem kerülte el figyelmemet, ahogy az istennő szemeiben a remény szikrája felcsillant. Biztos voltam abban, hogy számára nagyon fontos volt ez a felkérés – más különben egy isten nem fanyalodott volna arra, hogy egy törpe segítségét kérje -, ez pedig tovább hajtotta a malmot az én előnyömre. Kétségbeesettnek ugyan nem mondtam volna Gullveiget, de könnyen el tudtam képzelni reakcióját, ha azt mondtam volna neki, még én sem vagyok képes elkészíteni az általa kért tárgyat. Egy pillanatra meg is fordult a fejemben ez a lehetőség is, különösen amikor a Háború istenének a neve elhagyta ajkait, megerősítve azt a feltételezést, hogy az Átok hatása ellen akarta a tárgyat felhasználni. Elvégre, ugyan mi okom lett volna pont nekem segíteni az isteneket? Azok után főleg, hogy egy bizonyos karperecet én készítettem el a nornáknak. Nem akartam azonban lebukni az istennő előtt, és azt a benyomást kelteni, hogy ellenük lennék, ezért is tettem úgy, mintha valóban komolyan megfontoltam volna a felkérését. Egyelőre azonban még én sem voltam biztos abban, hogy mi lesz a végső döntésem. Minden attól függött igazából, hogy az istennő fizetségként mit tud adni a számomra – ha valami olyan dologról lett volna szó, ami, tegyük fel, immunissá tesz a képességeire, az talán erősen az igen felé billentette volna a mérleget. 
- Azért nehogy azt hidd, hogy ennyitől egy mezőnyben játszunk – vetettem ellen neki reflexből, mintha még maga az a feltételezés is sértő lett volna, hogy mi ketten hasonlóak voltunk. Mert nem voltunk. Én egy kicsit sem hasonlítottam erre a pökhendi ficsúrra, akinek még a nevét sem tudtam. Lehet, hogy nagyszájú voltam és erőszakos, de soha nem viselkedtem úgy senkivel, mint ez az alak. Ahogy kényelmesen hátradőlt ajkain azzal az önelégült vigyorral és szemeiben azzal a felsőbbrendű csillogással abszolút azt a benyomást keltette, mintha ő lenne itt a főnök, mintha ő birtokolná az egész bárt. Ha nem ismertem volna a valódi tulajt, talán egy pillanatra még el is hittem volna, hogy az, akinek és aminek mutatja magát. De valójában ő sem volt több nálam – épp ugyanúgy egy senki volt itt, mint én, vagy legalábbis, így hittem. 
